Városunk Online

95 éve készen!

HORVAY (HOPP’L/HORVAI) JÁNOS LUDOVIKA TÉRI NÉVTELEN HŐSI EMLÉKMŰVÉNEK TÖRTÉNETE

A Magyar Filmiroda R.t.  egy helyszíni, az egykori Ludovika Akadémia főbejárata előtt készített   felvételeiből összevágott és szerkesztett, 79 másodperc terjedelmű, felirat-inzertekkel tagolt, fekete-fehér mozgóképes anyagot Magyarország összes filmszínháza 1924 júniusában vetítette a tizenötödik számmal jegyzett Magyar Híradó jóvoltából. A nyolc egységre tagolt összeállítás (Így: „A névtelen hősök emlékoszlopának leleplezése a Ludovika akadémia előtt –  A kormányzó úr ő főméltósága elvonul a csapatok előtt – Pekár gyula ny. Miniszter beszéde – Az emlékoszlop – Kormányzói emelvény – Ünneplő közönség – A szobor megkoszorúzása – Díszelvonulás a kormányzó előtt.”) híven tükrözte az egy nap híján 95 évvel ezelőtti ünnepség lezajlását, annak főbb eseményeit. A híradás címe – hasonlóan más sajtóhírekhez – „A névtelen hősök emlékoszlopának”  leleplezéséről szólt; s erre (mármint az alkotás megnevezésére) nem sokkal később visszatérünk. A képsorok hitelesen tudósítanak az avatási ünnepség protokolljáról, a különböző státusú-beosztású résztvevők helyéről, vonulási és elhelyezkedési rendjéről, a viselkedés, az alkalom  viselet-öltözet beli  kifejeződéséről, a természetes és épített, alkalmi  környezet milyenségéről.

A filmhíradó mellett alkalmunk volt tanulmányozni a korabeli nyomtatott sajtó javát: a 8 órai Újságtól kezdve a Magyarságon és a Pesti Hírlapon át a Népszaváig. Ezek különböző vérmérsékletű, terjedelmű tudósításaiból rekonstruáljuk az 1924. május 25-én, vasárnap – hivatalosan – 10 és fél 12 óra között lezajlott történéseket.

Egyes újságok már napokkal, sőt hetekkel megelőzően felhívták olvasóközönségük   figyelmét az ajánlott öltözetre, a névre szóló meghívókkal és anélkül majd ünnepre érkezők helyfoglalási lehetőségeire, valamint az avatást követő koszorúk-csokrok elhelyezésének rendjére.  A 8 órai Újság például május 17.-i számában ezt és így tette közzé: A „Névtelen hősök(itt már pontos a monumentum megnevezése!- a szerző) emlékművének ünnepélyes leleplezése május 25-én, nagyon kedvezőtlen idő esetén június 1-én délelőtt 10 órakor kezdődik a Ludovika Akadémia előtti téren.  Az egyenruhában megjelenő tábornokok, tisztek és egyéb katonák meghívó nélkül is részt vehetnek, különben az ünnepély színhelyére csak meghívóval szabad belépni, amit a meghívandók néhány nap múlva megkapnak. Megjelenés: katonák nyári díszben, polgárok diszmagyarban vagy fekete öltönyben a nagykeresztek szalagjai nélkül. A kiutalt helyeket háromnegyed kilenckor el kell foglalni. Azok a meghívottak, akiknek helye a meghívón látható vázlatban feltüntetve nincs, s az ünnepet a Ludovika Akadémia ablakából óhajtják nézni, meghívóikkal május 23-án délelőtt 10 és 11 óra között jelenjenek meg a M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár III, 7. szobájában, hogy az ablak kiutalható legyen. Később érkezők óhajai nem vehetők figyelembe. Kik a szoborra koszorút szándékoznak helyezni,  közöljék ezt igen sürgősen a M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár V. csoportjával (Budapest, I., Bécsikapu-tér 4. III. 7. Telefon: 106—76.). Minden kérdéssel ide kell fordulni.

A dátumválasztás (tudniillik: május utolsó vasárnapja) kitűzését nem kell magyarázni,- arról a konferencia első előadásában már hallottunk, ám ismét meg kell jegyezzük: mai konferenciánknak tudatosan vállalt apropója volt a 95 évvel ezelőtt kihirdetett 1924. évi XIV. törvénycikk is, amely a hazájukért életüket áldozó magyar hősök emléknapját egyúttal nemzeti ünnepként kijelöli.

A szoborral együtt komponált, a korabeli fővárosban addig még előzmény nélküli emlékmű létrejöttének elgondolása pár évvel korábbra vezethető vissza: Belitska Sándor volt honvédelmi miniszter 1922. évi terve szerint Csáky Károly gróf honvédelmi miniszter támogatásával a bajtársak és a hősök emléke kegyeletes többi tisztelőinek áldozatkész adakozásából, a magyar királyi honvédség, csendőrség és vámőrség százmilliós gyűjtésének köszönhető. A Honvédelmi Közlöny miniszteri rendelete pontosan fogalmaz: „A világháborúban hősi halált halt, idegen földön, jeltelen sírokban porladó bajtársaink dicső emlékének megörökítésére a Ludovika Akadémia előtti téren felállított emlékműre közel 144 millió korona gyűlt össze a tisztikar és a legénység kegyeletes áldozatkészségéből. A várakozáson felül befolyt nagy összeg tanúbizonysága a tisztikar és a legénység nemesen lüktető szívének, önzetlen hazafiságának és a hazáért életükkel áldozott vitéz bajtársainak emléke iránt táplált őszinte kegyeletének és mély tiszteletének.  A nagylelkű adakozásért úgy a tisztikarnak, mint a legénységnek ezúton fejezem ki meleg köszönetemet.  Az összeg mikénti felhasználása később fog részletesen közöltetni.”

Első nézésre érdekes, de legalábbis furcsa, hogy a – most már tudjuk pontosan tehát! – A névtelen hősök emléke alkotójának neve nem tűnik fel sem az említett filmhíradó kisérő szövegében, de hasonlóképpen több tudósításban is elsikkad, alig vagy egyáltalán nem szerepel. Horvay János szobrászművészről van szó, aki az avatás idején – pontosabban két nap híján – tölti be majd be 50. születésnapját… Róla kissé később természetesen részletesebben szólunk, – már csak évfordulója kapcsán is. Az már a röpke említésekben is feltűnhetett a korabeli olvasónak, hogy az alkotó vezetéknevét: a Horvay-t hol ipszilonnal, hol pedig simán „csak” i-vel írják. Az keveseknek tűnt fel (és így van ez napjainkban is), hogy a Ludovika előtti – és a valamivel távolabb, a Klinikák előtt álló hős katona orvosok emlékének talapzatán ugyancsak –  i-vel szerepel a szobrász maga szignálta véset!

Az enyhe domb-magaslatra épített, négyszögletes területét egyszerű, elől nyitott vasráccsal védett emlékműhöz három lépcső vezetett föl.

Az Újság című lap ekként számolt be – ellentétben más lapok dagályos és már-már visszatetszően aprólékos tudósításaival – mértéktartóan és tárgyszerűen, de érzékletesen  az avatás eseményéről: Leleplezték a névtelen hősök emlékszobrát.  Az elkövetkező időknek is van szüksége magyar hősökre.  A honvédségi Ludovika-Akadémia növendékei, kik azért járják a hagyományos magyar katonai erények iskoláját, hogy egykor azokká legyenek, vasárnaptól fogva minden nap elhaladnak a háború névtelen magyar hőseinek szobra előtt, mely egyetlen katonai akadémiánk homlokzata előtt áll. Egyszerű emlék, de a gondolaton kívül, melyet kifejez, anyagának minden izében is magyar. Budakalászi mészkőből és az elvesztett drága Krassó-Szörény márványából faragták és Horvai János alkotta. Három méter magas, kőtalapzaton lezárt kőkoporsó, előtte márványból Hungária alakja áll, karjában a haldokló névtelen hőssel. A kőkoporsó előlapján: Névtelen Hőseinknek 1914-1918., hátlapján pedig ez,  a Szózatból vett idézet áll: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…”

Szép ünnepi dísszel leplezték le vasárnap délelőtt az emlékművet.  A Ludovika parkjában, hol felállították, a magyar katonai és polgári világ sok ezer főnyi képviselői gyűltek egybe. Ott voltak a minisztérium tagjai, élükön a miniszterelnökkel, ott volt Scitovszky, a nemzetgyűlés elnöke, a tábornoki kar, közte a háborúnak oly vezérlő alakjai, mint Lukasich, Hazai, Szurmay. Képviselve voltak az egyetemi tanári karok, a közigazgatási bizottság s az ország egyéb hatóságai. Tíz óra előtt érkezett meg József kir. herceg tábornagy a családjával, utána, kürtjelek harsogása közben, a kormányzó. Megkezdődik az ünnep. Elnökként Pekár Gyula, a szoborbizottság elnöke állt az emlék elé s mondotta el beszédét. „Édes és dicső a hazáért meghalni”, — idézte a klasszikus mondást s hozzátette, hogy ennek a fenséges érzésnek nemzeti ünnepe ez a szoboravatás. A lepel lehullott a szoborról, a honvédzenekar a Himnuszt játszotta, a Ludovika-Akadémia és a gyalogság díszszázada sortüzet adott, a tüzérség pedig huszonegy ágyúlövéssel üdvözölte az emlékművet.

Aztán a koszorúkat helyezték el a talapzaton. Elsőnek a kormányzóét az első hadsegéde, a kormányét Bethlen miniszterelnök, Frigyes kir. hercegét és a magáét József kir. herceg, aztán a minisztériumok, a honvédség, a vitézirend és a főváros koszorúját. A Ludovika-Akadémia énekkara a Boldogasszony anyánk kezdetű Mária-dalt énekelte, aztán Csáky Károly gróf honvédelmi miniszter beszélt.

— A mi emlékszobrunk — így szólt — szerény a külföldi emlékművekhez képest, de kemény kőből faragott, mint, azok voltak, akikért felállítottuk. — És szavait ezzel a mondattal fejezte be: — Hős vitézek, jertek vissza, szálljátok meg hőseitek porhüvelyét, hogy megmenthessük a hazát!

Végül Sipöcz Jenő polgármester beszélt, aztán a Ludovika-Akadémia parancsnokságának nevében Révy Kálmán tábornok, az Akadémia parancsnoka ünnepélyesen átvette az emlékművet.  A diszszázadok és a tüzérek elvonultak a kormányzó előtt s az ünnep a Himnusz eléneklésével véget ért.”

Budapest első világháborús hősi emlékműve tehát felavattatott; azt az Akadémia minden rendű és rangú dolgos tagja és a parkot rendszeresen felkereső civilek, a környékbeli és kikapcsolódni vágyó polgárok befogadták mindennapjaikba. Horvaynak az emlékműbe foglalt szobrászati megoldása azonban kissé rendhagyó volt. Az egy emelvényen, oszlop hasábon elhelyezett kőkoporsó, mint 18-19. századi eredeztetésű és közismert halál/fájdalom/múlt- és kegyelet szimbólum a mi alkotónknál is több esetben előfordul; közülük leggyakrabban a síremlékeken, mint pl.  Papp-Váry Elemérné Sziklai Szerénáé (1925) vagy a Popovics-családé (1935), szintén a Fiumei úti Sírkertben. De ugyanez köszön ránk pl. Kecskeméten, Katona József síremlékén, Petúr bánk mélázó szobra fölött-mögött (Müller-Siklódy-Márton, 1930) vagy Füredi Richárd készítette, az egykor, 1934 és 1945 között állott Nemzeti vértanúk emlékművénél, stb. Ez – úgymond – „adta magát” feliratok, jelmondatok és további plasztikai kiegészítők (domborművek) elhelyezésére is.

Így Horvaynak a Ludovika előtt avatott és újra itt álló, elesett hős kompozíciója természetesen más miatt eltérő a szokványos megoldásoktól. Hungária megidézett, allegorikus nőalakjáról van most szó, „aki” az és olyan, amely – ha ismét közelebb lépünk majd hozzá és szemre vesszük jól – nem az ismert köztéri szobor megoldást mutatja fel. Dr. Biacsi Karolina, Podmaniczky-díjas délvidéki kőszobrász, restaurátor művész kutatása és feldolgozása alapján jól ismerjük Horvay más, a késő barokk hagyományokon nyugvó és a 19. századi koronás-diadémos, „jó királynő” megoldásra hajazó ország- és nemzetvédő hölgy alakját, amelynek egyik legszebb megformálása a hányattatott sorsú törökbecsei kompozíció. Rátekintve az előttünk lévő tér kompozíciójának posztamense előtt, tört kardjával hanyatló hőst karjaiban tartó nőialakra, akkor egy varkocsos, fején bőrsisakot viselő, felfelé néző, fájdalmas, de elszánt, ős erejű asszony, nő, félig ülő-térdelő Ős-Anya alakja tárul elénk! Ennek tudatában már egy jó ideje hajlunk arra, hogy Kovalovszky Márta művészettörténész megfogalmazását kölcsön véve egyfajta „Pogány Piéta”- ként gondoljunk   a megformálásra (kissé távoli párhuzamként akár az ún. „kiskun madonnák” magas művészeti transzformációjaként) is tekinthetünk erre. A ’pogány’ jelzőben itt semmiféle kompromittáló nincs, hisz’ ez az a korszak (illetve az a korszak még), amelyben már a honfoglalók hősi áldozata és az ősi elemek révén igen hamar meggyökeresedett Mária Országa-képzet eszméje a szobrász, az oly sokat töprengő és munkáihoz állandóan önképző, történelem búvár Horvay szellemi szűrőjén keresztül oly észrevétlenül szép szerepet kaphatott!

Ígértük, hogy a szobrászról külön is szót ejtünk, hacsak röviden is, mert időnk most korlátos, véges. Miként arra levezető elnökünk elöljáróban utalt: az éppen 145 évvel ezelőtt született Horvay János életútját s életművét, annak összefüggéseit és olykor méltatlanul elfeledett jelentőségét feltárandó, éppen tíz évvel ezelőtt egy lelkes munkacsoport alakult. Korábban egymástól függetlenül, országhatáron innen és túl dolgozó személyek fogtak össze dombóvári székhellyel, az ottani városszépítők elszánása révén, azért, hogy az addig jobbára csak a kalandos sorsú ún. Kossuth-szoborcsoport alkotójának munkásságát, sok esetben akkor még ismeretlen vagy másnak tulajdonított alkotásainak gazdagságát közkincsé tegyék. Közülük hál’ Isten, többen is itt vannak, közöttük a legelszántabb és Horvayt – fura elzárkózások, csalódások, meg nem értések ellenére –   ma is nagy erővel kutató Kardhordó Kálmán. Az ő révén előkerült hiteles adatok, anyakönyvek, feljegyzések, apró utalások szövevénye segítségével sikerült feltárni egy igen szép, mozgalmas és ember léptékű alkotói pálya fontos vagy néha lényegtelennek vélt, majd mégis jelentőssé vált állomásait, fordulatait. Csendes, következetesen tanuló, tudásban, ismeretekben elszántan gyarapodó és azt fejleszteni mindig kész fiatalemberként áll előttünk a – miként korábban említettük volt – az 1874 májusában Pécsett született Joannus Carolus Hopp’l (Hoppel János), aki 15 évesen már ígéretes szobrász tehetségként szerepel az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola évkönyveiben. Ezután – elnyerve az ún. királyi/állami ösztöndíjat is – éveket a bécsi képzőművészeti akadémián tölt, majd 1897-től – kisebb megszakításokkal – itthon, Magyarországon és kizárólag Budapesten él és alkot. Tanul és dolgozik Zala Györgynél, Hauszmann Alajosnál és Róna Józsefnél, de a ceglédi Kossuth-szobor mintázását már saját műtermében végezte (1901-1902). Sikereit – ellenlábas   kor- és kartársainak irigykedése közepette   is – szerényen élte meg, a sokszor túlzott és nagyravágyó megrendelések teljesítése ellenére nem törekedett rendszeres szereplésre a korabeli s akkor sem éppen kíméletes bulvár sajtó és éjszakai mulatók világában. Munkában és életben, barátságban és hitben egyaránt következetes, elveiben makacs, de mélyérzésű és vibráló szellemű alkotó ember világa tűnik ki munkáiból és a vele kapcsolatos írásokból, visszaemlékezésekből. Az első háború beli szolgálat alól – életkora és állami megbízatása okán – ugyan felmentést kapott, de művésztársainak személyes tragédiái s általában véve a háború borzalmai további életére nézvést is komoly hatással voltak. Nem véletlen az sem, hogy aktív és önzetlen szerepet vállalt a Trianoni veszteséget követő időszak művészeti életének elsősorban egzisztenciális-anyagi alapjai biztosításában, s – lehet, naivan, de – hitte már akkor is értelmetlen eszmei lövészárkokba bújó művész csoportosulások közti párbeszéd lehetőségét. Volt korszak – még életében, majd később is-, hogy Kossuth szobrok és síremlékek „gyárosának” tartva gúnyolták, –  nála gyengébb kaliberű s ma már nevük sincs senkik, ideológiai kurzusokat kaméleonként átvészelt „szekértő és esztétikai megmondó emberek”. Nem a mi dolgunk ugyan rendet vágni ebben, de az bizton állítható, hogy Horvay János (a királyi nemességben y használatára jogosultan vagy az előző századfordulón nevében is magyarrá váltan csak pontos i-vel, – ekként mindegy!) sajátosan jellegzetes, kellőképpen sajnos talán máig nem méltatott alkotója volt fél évszázad magyar kultúrtörténetének. Hét és fél évtizede már nincs közöttünk; 1944 Erzsébet napján hunyt el súlyosbodó betegségben (vese elégtelenség). Előtte néhány hónappal amerikai repülőgépekről szórt bombatalálat érte a Városligeti fasorban volt  (akkor Vilma királynő úti) műterem lakását; ez a csapás – korábbi veszteségei után – teljes egészében felőrölte a 70 éves mester erejét. – Miként elhangzott, a vele kapcsolatos különféle kutatások esszenciáját egy több mint 200 oldal terjedelmű tanulmány gyűjteményben adtuk közre évekkel ezelőtt s csak remélhetjük, hogy a Nemzeti Kulturális Alap jóvoltából hazai közkönyvtárainkba eljutatott példányok közül itt-ot van még fellelhető néhány…

Az avatás után negyedszázaddal és az alkotó halálát követően a ma és most megidézett Ludovika téri hős honvéd szobor történetében azért történt néhány meghatározó és jellemző esemény. Az egyik ilyen volt a második világháború budapesti harcai során szenvedett sérülés és a védő vaskorlátok eltűnése. A Ludovika, mint a legrangosabb hazai tiszti képzés központjának felszámolása, ezzel együtt az épület és részeinek funkció váltása, mind és többnyire kihatással voltak a különféle művészeti alkotások és örökség elemek sorsára is. Nevezett szobrunk az 1940-es évek második felétől a főépülettől keletre lévő épületegység felőli térségre került át. Ekkor kapja a háború utáni névváltoztatás keresztségében először a Néphadsereg, majd később a Kun Béla tér nevet a mostani hatalmas, az Üllői út és a Korányi Sándor utca közötti terület… (A Budapesti Történeti Múzeum által az 1960-as években készített s a nevezett szobor „anyakönyveként” is vezetett törzskarton pl. így határozza meg a helyszínt: „Budapest, VIII. Üllői út. Kossuth Akadémia előtti park.”)

Prohászka László kiváló műtörténész egyik könyvének címét kölcsönvéve, a fővárosi szoborsorsok egyik – végül is, mint meggyőződhetünk róla – pozitív kimenetelű esetét is példázza a Horvay-féle hősi emlékmű. Pozitív, mert az 1980-as évek végének politikai-társadalmi erjedése és a központi akarat – persze nem könnyen nyert -belátása révén a szobor is visszakerült korábbi helyére.  Nemrég Budapest Főváros Levéltárának munkatársai jóvoltából sikerült kideríteni és nyomon követni, hogy a Zsigmond Attila által vezetett Budapest Galéria s a Honvéd Hagyományőrző Egyesület, valamint a főváros akkori kulturális ügyosztályának együttműködése, kiváló diplomáciai érzék és hozzá való készség révén miként gazdagította új és méltó emlékjellel a most tárgyalt Horvay-alkotást. Eredeti dokumentumokból tudhattuk meg, hogy az 1990-től ismét Ludovika térre két évvel később, 1992. augusztus 19-én, ünnepélyes körülmények között újra avatták a Névtelen hősök emlékét, majd 1993 május utolsó vasárnapján annak hátsó, addig szabad felületén egy, a II. világháború hősi halottainak emlékét megörökítő, nagy méretű bronz tábla került elhelyezésre. Alkotója Domonkos László szobrászművész volt; a tervezés, elkészítés és felszerelés összes költségét – a Józsefvárosi Történelmi Egylet hozzájárulásával – egy volt ludovikás hallgató, az Egyesült Államokban élő (élt) Eszenyi László bajtárs biztosította. A levéltárban megőrzött és néhány újabb feldolgozás számára is forrásként szolgáló rendőrségi és főváros ügyosztály-közi irat alapján feltárult az is, hogy ismeretlen tettesek a hatalmas bronz táblát még az év őszén, szeptember elején eltulajdonították, de pár napra rá, azt csonkítatlanul mégis sikerült fellelni. Ezt követően a lefoglalt, majd a Honvéd hagyományőrzőknek átadott tábla az eredeti öntöde műhelyébe került (Budapest, Barabás u.), ahol javításra és rendbetételre fogták. Így és ennek eredményeként sikerült immár teljes biztonsággal visszahelyezni az alkotást 1994 május utolsó vasárnapján, mely hirdeti: „Emelték a névtelen hősök bajtársai és dicső emlékük többi kegyeletes tisztelői” …

A Budapest Galéria Emlékműfelügyelőségi iratai között található még egy olyan, néhány oldalas kis csomó, levelezés is, amely a korábban volt és ha teljes védelmet nem is, de megfelelő viselkedésre intő vaskorlát újbóli elhelyezése kapcsán született. Az annak idején igen nagy felzúdulást kiváltó (barbár tolvajlási) eset ellenére a Budapest Galéria munkatársai inkább egy védő sövény ültetését javasolták inkább. A napokban, a Lechner Tudásközpont Információkutató egyik munkatársának  segítségével végzett újabb felderítés révén kiderült, hogy a Budapesti Műegyetem hallgatóinak egy csoportja az 1980-as években egy ilyen, a főváros egészét átfogó korlát-felmérő vizsgálatot folytatott.  Most már csak azt kell hinni és remélni, hogy a további kutatásnak és helyreállításnak  senki nem állít akadályt, nem korlátoz semmi és senki!

https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=8046

Dr. Kriston Vízi József

főmuzeológus