Budapest román megszállása 1919
Cikkünkben arra keressük a választ, hogy miért történt meg a román csapatok 1919-es budapesti bevonulása, majd a fővárosi események kapcsán arra koncentrálunk, hogyan élte meg ezt a lakosság.
Képaláírás: A román hadsereg 1919-ben, Budapesten Fotó: Tormay Cecile – An outlaw’s diary: The commune. London, 1923. 214/215.
A román hadsereg augusztus 1-jén több helyen átkelt a Tiszán és hídfőket létesítettek a folyó jobb partján. A kilátástalan helyzetben Budapesten a Tanácskormány lemondott, augusztus 1-jén véget ért a 133 napos proletárdiktatúra. A román hadsereg megindult Budapest felé, a város határához augusztus 3-án érkeztek. Eközben Budapesten megalakult a Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormány, amely többek között, a közrend megőrzésének érdekében megpróbálkozott a rendőrség megalakításával. Peidl megkérte Guido Romanelli olasz alezredest, a békekonferencia már itt tartózkodó képviselőjét, hogy tájékoztassa az új kormány megalakulásáról Párizst. Az új vegyes összetételű kormányra hivatkozva kérték a román hadsereg visszavonulását a Tisza mögé. Romanelli üzenetére Clemenceau egy táviratban arra utasította a román hadsereget, hogy szüntessék meg az előrenyomulásukat, ám, a Constantinidi tábornok vezette hadosztály nem vette figyelembe a francia megállítási parancsot és megkezdte a bevonulást. Ehhez augusztus 4-én délután, megpróbálta a város ideiglenesen kinevezett vezetőjének, Harrer Ferencnek az írásos beleegyezését is megszerezni. Erről a mozzanatról, szóljon Harrer: ”…a parancsnok, a monoklis Constantiu ezredes, a többi tiszt gúnyos mosolygása közepette, azt a kívánságot intézte hozzám, jelentsem ki írásban, hogy a város a román hadsereg számára szabad. Természetesen szabadkoztam, kijelentettem, hogy nincs jogom a kormány beleegyezése nélkül az átadásba belemenni, mire a válasz az volt, hogy őt a kormány nem érdekli.” Harrer a szorult helyzetből – arra hivatkozva, hogy egy ilyen fontos dokumentumot írógépen gépelve kell kiállítani – kivágta magát és elengedték. Harrer az esetről tájékoztatta Romanellit és a további ügyintézést katonai vonalra terelve Stromfeld Aurél kezébe helyezte. A következő, délutáni tárgyalás során Holban tábornok fogadta Stromfeldet és kész tények elé állította, kijelentette, hogy a várost megszállják és birtokukba veszik. Majd átnyújtotta követeléseiket, miszerint nem számít fegyveres ellenállásra, különben bombáztatja a várost, a rendőrség adja át a fegyvereit, szolgáltassanak számukra megfelelő épületeket, és a közigazgatást – román felügyelet alatt – a hivatalnokok lássák el. A tárgyalás közben a román gyalogság bevonult a városba a Rákóczi úton, a Baross utcán és az Üllői úton szinte egyszerre jelentek meg. Elöl lovas kürtösök haladtak, utánuk lovasok lépdeltek, majd a trén hosszú kocsisorai. A bevonulás 20.45-kor ért véget, a csapatok kaszárnyákban és iskolákban helyezkedtek el. A tisztek előkelő szállodákban laktak, Holban tábornok a Hungáriában, a néhány nappal később érkező Mardarescu a Gellértben foglalt magának lakosztályt.
Román csapatok az Oktogonon 1919. augusztus elején.
A bevonuláskor kisebb lövöldözés is történt a Külső Jászberényi útnál, ahol a románok hét embert lőttek le és egy bombamerényletre is sor került, de az elkövetőt a katonák azonnal elfogták és agyonverték. Este már román katonák cirkáltak az utcákon, lefegyverezték a vörösőrséget, megszállták a pályaudvarokat és a telefonközpontokat. Este 7 órakor pedig a román csapatok már díszfelvonulást – azaz nyílt erődemonstrációt – rendeztek. Másnap, 5-én a román hadsereg átkelt a Dunán elfoglalták Budát és ettől nyugatra, 9—10 kilométerre hídfőket létesítettek. Pesten aznap is történt szórványos lövöldözés, a Rákosrendező pályaudvaron négy vörös katonát, míg a Rákos patak partjánál további három embert lőttek le. És a hangulat még nem nyugodott meg, sőt, ekkor – augusztus 5-én – 3 napos pogrom kezdődött. Erről a napi sajtó csupán egy rövid cikkben írt, a zsidóság akkori hetilapja pedig egy hónap múlva közölt a támadásokról egy hosszabb írást. A cikk több mint 400 megvert és 46 mentők által ellátott áldozatot említ. Valóban, a korabeli mentőnaplók augusztus 5—8 közötti bejegyzéseiben 49 bejegyzés található, amelyek között sajnos volt egy haláleset is. Az Ébredő Magyarok bementek az Izraelita Közművelődési Egyesület menzájába és ott botokkal összeverték a diákokat. Több sérültet a Baross utca és a József krt. sarkán láttak el, még többet a Kecskeméti utca sarkánál, valamint a Nagykörút és az Üllői út kereszteződésénél. A feldühödött tömeg a villamosról lerángatta a zsidókat és megverte, megkergette őket. Egy család – félelmében – magára nyitotta a gázcsapot és öngyilkosságot kísérelt meg. A halálos áldozat pedig üldözői elől leugrott a harmadik emeletről és szörnyethalt. Ugyanakkor a román katonaság egy ideig nem engedte elszállítani a sérülteket. A pogrom 3 napig tartott, augusztus 5—7 között, de sérülteket még 8-án is láttak el a mentősök. Ezek után a zsidóság ellen irányuló atrocitások csökkentek, egy-egy eset előfordulhatott, fenyegetések voltak, de ilyen tömegesen erre már nem került sor.
Ezekben a napokban fordulat állt be a politikában is, augusztus 6-án Friedrich István – román segítséggel – megdöntötte a kormányt. A megszállók a berendezkedésre koncentráltak, megállították a forgalmat, lezárták az utakat, így a várost elzárták a külvilágtól és ezzel az addig is szűkös élelmezési kérdést kiélezték. Másnap elkezdték összeszedni a kommunistákat, aminek következtében a börtönök hamar túlzsúfolttá váltak és a fogvatartottak bántalmazása napirenden volt. Augusztus 6-án életbe léptették a cenzúrát, egy időre a Budapesti Közlönyön kívül minden újságot betiltottak. A lakosságot a sajtón és plakátokon keresztül tudósították rendeleteikről. A zárórát este 9 órában határozták meg és megtiltották a csoportosulást. Pár nap múlva mindenféle fegyver beszolgáltatását követelték, cenzúrázták a postai küldeményeket és lehallgatták a telefonokat. A vidéki utazáshoz, de az automobilok használatához is engedélyre volt szükség. A megszállók időközben elkezdték a rekvirálásoknak nevezett rablásukat. Leszerelték a gyárakat, üzemeket, elvitték a telefonokat, tűzoltó készülékeket, drótokat, és fosztogatták a lakosságot. Ez időben talán Budapest legszomorúbb augusztus 20-áját élte meg a város. A szokásos körmenet elmaradt, de a román katonaság hosszú menetekben, saját katonaindulóikat fújva vonult keresztül a városon. Szeptember 9-től minden esti kimaradási engedélyt érvénytelenítettek, így e naptól kezdve még a rendőrséghez beosztott tisztek sem mehettek ki este az utcára. Az idő előre haladtával a román katonák fosztogatásai nem csökkentek, aminek következtében a lakosság hangulata a kétségbeesés határához ért. Időközben, a békekonferencia már augusztus 4-én úgy döntött, hogy négy tábornokot – Bandholtz amerikai, Gorton angol, Graziani francia és Mombelli olaszt – küld Budapestre, akik 12-én érkeztek meg.
Bandholtz tábornok mellképe Fotó: commons.wikimedia
Feladatuk az volt, hogy a román megszállást felügyeljék. De nem volt könnyű dolguk, mivel a román fél nem engedelmeskedett nekik, semmibe vették az utasításaikat. Mardarescu tábornok már az első megbeszélésen kijelentette, hogy ők csak saját feljebbvalóiknak engedelmeskednek. A megszállók nem válaszoltak az utasításokra, húzták az időt. Végül csak a tábornokok későbbi fenyegetésére válaszoltak, közben pedig folytatták a rekvirálásokat. A tábornokok tudtak a románok rablásairól, de a diplomáciai érdekeik szerint jártak el. Magyarország segítséget egyedül az amerikai tábornoktól kapott – aki megakadályozta a Nemzeti Múzeum kincseinek elszállítását október 5-én – a többiektől nem.
Bandholtz tábornok aláírása a Nemzeti Múzeumot lezáró pecsétes okmányon
Fotó: commons.wikimedia
Románia még a békekötés előtt kárpótolni akarta magát a magyar nemzeti vagyonból, a háborúban elszenvedett veszteségeiért. Arra hivatkoztak, hogy ők a kommunizmus letörése miatt vannak itt, és nekik az elszállított javakhoz joguk van. Vittek mindent, amit csak tudtak. Leszerelték a csepeli és a többi gyárakat, vitték a vasúti kocsikat, a mezőgazdasági gépeket, a hadianyagokat, az élelmiszert és az állatokat. Csak szeptember 15-ig Szolnoknál 8877 vagon árut és 9391 vagonnyit Csongrádnál.
A megszállás hétköznapjainak értékeléséhez hozzájárult a korszak összes mentőnaplójának vizsgálata. Ez alapján állítottuk össze az alábbi összegzést. Ebben a mentők által ellátott fizikai erőszakot elszenvedettek szerepelnek. A naplók konkréten leírják az esetet, tehát itt dokumentálva vannak, hogy ezeket a sérüléseket és haláleseteket biztosan román katonák követték el. Ahogy az alábbi táblázatban látható, 8 halálos áldozatot találtunk, ezek közül öt a bevonulás után másnap történt, az említett Rákos rendező pályaudvarnál lelőtt vörös katonákról van szó. A további három szerencsétlenül járt embert a Rákos pataknál lőtték le. A többi áldozatok különféle atrocitást szenvedtek el, megverték, megszúrták, kirabolták őket.
| A sérülés jellege | Az eset száma |
| halálos lövés, szúrás | 8 |
| lövés | 5 |
| zúzott sebek | 6 |
| szúrt seb | 2 |
| repesztett seb | 2 |
| nemi erőszak | 1 |
| csonttörés | 1 |
| ájulás | 1 |
| Összesen | 26 |
A megszállás időszakában történt erőszakosságból bekövetkezett halálesetek vizsgálatához a budapesti és a környéki települések (a mai külső kerületek) halotti anyakönyveinek kutatása járult hozzá. Mint látható, ebben az időszakban 69-en haltak meg erőszakosság áldozataként. Az eddigi szakirodalom békés bevonulásról beszélt, de a Kőbányai halotti anyakönyvekben 8 áldozat található, akiket a kukorica földeken lőttek le. A bevonulás és a berendezkedés napján – összesítve az előbb említett mentőnaplókban talált áldozatokkal – 13 lelőtt áldozat esett, és utána is majdnem minden nap fordultak elő gyilkosságok. Mint látható, augusztusban 34, szeptemberben és októberben 15—15 végül novemberben is öt. Beleszámoltuk az áldozatok közé a gránátrobbanások öt áldozatát is, habár ezek balesetek, de ők is ide tartoznak ebbe a szomorú listába.
| A halál oka | száma | Az eset ideje | Az eset száma |
| lövés | 55 | A bevonuláskor (augusztus 3-5) | 13 lövés által |
| szúrás | 7 | Augusztus | 34 |
| gránátrobbanás | 5 | Szeptember | 15 |
| egyéb súlyos sérülés | 2 | Október | 15 |
| Összesen | 69 | November | 5 |
Nem állítható teljes bizonyossággal, hogy az összes áldozatot a román katonák végezték ki, hiszen az elkövetők a halotti anyakönyvekből nem derülnek ki. Lehetnek közöttük, akiket nem a megszállók végeztek ki, elképzelhető, hogy a lakosság közötti rablógyilkosság vagy mondjuk családi perpatvar áldozatai voltak. De a legtöbb áldozatot lelőtték, ami egy katonai megszállás idején – ahol a fegyvereket a román katonák birtokolták – beszédes tény. Az ellenőrzés végett összevetettük az említett forrásokat más forrásokkal, és kijelenthető, hogy 26 áldozatot biztosan a román katonák gyilkoltak meg.
A további kutatást segítette a Hadtörténeti Levéltárban őrzött rendőrségi feljelentések tömege. 145-esetről van szó, vagyis a megszállás 103 napjának mindegyikéről van bejelentés, sok napon, több is. Az esetek többsége testi erőszakkal párosuló rablás. Az este és éjjel járőröző román katonák fegyverrejtegetés, kommunisták keresésének ürügyével házkutatásokat tartottak. Behatoltak a lakásokba és kirabolták az otthonokat. Elvitték a háziak pénzét, ékszereit, élelmiszert, stb. A másik jellemző eset az volt, amikor valaki éjszaka az utcán járt, megállították, igazoltatták, és kirabolták. Elvették pénzét, értékeit. Ha pedig tiltakozott, akkor még meg is verték.
| Az eset jellege | Az eset száma |
| rablás/testi erőszakkal | 121 |
| verés | 8 |
| lopás | 6 |
| nemi erőszak | 5 |
| zsarolás | 1 |
| rongálás | 2 |
| lövés/halál | 2 |
| Összesen | 145 |
Végül már a békekonferencia is megelégelte a rablásukat és kiutasította őket a fővárosból. November 13-án vonultak át Pestre a Duna hidakon és 14-én vonultak ki Budapestről két nap múlva pedig Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg követte őket.
Mardarescu tábornok 1919 novemberében Budapest kiürítésekor kiadott proklamációja
Zárásként lássuk, miért történt a budapesti bevonulás? Ennek megértéséhez a békekonferencián találjuk meg a magyarázatot. Az ekkor már – január óta – ülésező párizsi békekonferencián, a háttérben kiélezett diplomáciai sakkjátszma folyt. Minden játékos a saját érdekeit helyezte előtérbe. A francia politika a román igényeket támogatta, mert rajtuk keresztül látta biztosítva a Duna-medencei vezető szerepet. Az olasz diplomácia területi követelései a délszláv állam ellen irányultak, és a román érdekek gyengítése nem állt érdekükben. Vagyis inkább a románok felé húztak ők is. Angliát a Duna völgye nem nagyon érdekelte, de a román olaj iránt érdeklődött, emiatt álláspontjuk ingadozott. Az amerikai fél volt egyedül semleges, és a rablások iránti felháborodása miatt Magyarországot segítő állásponton. A román politika célja egyértelműen a területszerzés volt, emiatt a román diplomácia úgy taktikázott, hogy a katonai erejük tudatában és annak használatával, az erő politikáját használják. Ezért vonultak be a magyar fővárosba. „Nevetségessé válnánk a világ szemében, ha nem szállnánk meg Budapestet. Nem állhatunk meg, mert így mi diktálhatjuk a fegyverszüneti feltételeket. Fussanak csak Clemenceau és a Négyek utánunk.” mondta Alexandru Vaida Voevod augusztus 2-án. A román katonaság bevonulásával kész helyzetet kívánt teremteni és teremtett is, amikor nem fogadott szót a békekonferencia utasításának. Stromfeld ezt így summázta: „…világossá vált, hogy a párizsi nagykövetek tanácsa messze van, a románok csapatai azonban közel vannak.” Erejüket pedig a Párizsra gyakorolt nyomáson túl az elfoglalt Magyarország – benne Budapest – kifosztására használták fel.
Perczel Olivér
Felhasznált levéltári források:
Budapest Főváros Levéltára (BFL)
Budapest Székesfőváros Tanácsának iratai. Tanácsi Ügyosztályok Központi Irattára (IV.1407.b)
Budapesti Önkéntes Mentőegyesület iratai. Mentőszolgálati naplók. (X.201.a)
Állami anyakönyvek. Anyakönyvek másodpéldányai. (XXXIII.1.a)
Hadtörténeti Levéltár (HL) Fegyverszüneti Bizottság iratai (I.53.) 16. doboz jegyzőkönyvei.
Szakirodalom:
Arday Lajos: Térkép, csata után. Magyarország a brit külpolitikában (1918-1919). Budapest, 2009.
Eördögh István: Erdély román megszállása (1916-1920). Szeged, 2000.
Gratz Gusztáv: Forradalmak kora. Magyarország története 1918-1919. Magyar Szemle Társaság. Budapest, 1935.
Harry Hill Bandholtz: Napló nem diplomata módra. Román megszállás Magyarországon. Budapest, 1993.
- Nagy Zsuzsa: A főváros román megszállás alatt. 1919. augusztus-november. In: Budapesti Negyed 4. sz. 1994/2.
Lipcsey Ildikó: 103 nap. Budapest román megszállása. (1919. augusztus 4.-1919. november 14.) Budapest, 2009.
Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918-1920. Budapest, 1984.
Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás 1918-1919. Budapest, 2001.
Szabó Mária: A Romanelli misszió. Egy olasz katonatiszt Magyarországon (1919. május-november). Budapest, 2009.
Ránki György: A Clerk-misszió történetéhez. In: Történelmi Szemle 1967/2. 159.