Egy család sorsa Trianon után
Trianon- nincs még egy szó, ami annyi fájdalmat ébresztene a nemzetével együtt érző magyarban. Úgy látszik, a Jóisten szükségesnek tartja, hogy három évszázadonként tragédiákkal tegye próbára a magyarságot. Muhi – Mohács – Trianon… Mindhárom név sokkal többet jelent számunkra, mint helységnév. Egy korszak lezárása és a végleges pusztulás bekövetkeztének fenyegető réme. De úgy tűnik, hogy ez a nép elpusztíthatatlan, akár a Főnix madár, képes hamvaiból újra életre kelni. Ma már látjuk, hogy a trianoni békediktátum lehetett volna az a végzetes csapás, amely után nem tudunk többé felkelni. De az 1920 utáni politikusaink vezetésével ez mégis sikerült! Az a hatalmas veszteség, amit az országcsonkítás területi, gazdasági és népességbeli kifosztása jelentett máig tartó következményekkel sújtott bennünket, de megmaradtunk és ma ismét a Kárpát-medence meghatározó nemzete vagyunk.
Csehszlovákia nyelvi térképe 1930-ban (Wikipedia)
Apai és anyai oldalról is felvidéki származású vagyok. Születési helyem Pozsonypüspöki, Csallóköz, a Kárpá-medence egyik legtermékenyebb tájegységének legnyugatibb települése.
A történelmi Magyarországot tekintve, sincs olyan család, akinek 1920. június 4-ike nem hozott volna változást az életében. Dédnagyapám 12 évig szolgált az Osztrák-Magyar hadseregben, magyar bakaként obsitoslevelét nagy becsben tartva ma is őrzöm. Érdemes elolvasni a szövegét, amely rávilágít arra az áldozatra, amit a XIX. század végén sorkatonai szolgálatot teljesítők hoztak a hazáért. ”Fehérvízy István m. kir. honvéd szakaszvezető, született 1840 Magyarország Pozsony megye Püspöki községben, nős, a cs. kir. 72. gyalog ezredben mint gyalogos, őrvezető, tizedes és szakaszvezető, 10 év 1 hó, 4 nap, a m. kir. pozsonyi 58. honvéd zászlóaljnál mint szakaszvezető két évet, összesen tizenkét évet, 1 hónapot és 4 napot szolgált, az 1864-iki, 1866-iki hadjáratban részt vett, a törvényszabta sorhadi és honvédségi védkötelezettségének eleget tevén a honvédség kötelékéből ezennel véglegesen elbocsáttatik. Nevezett honvéd szakaszvezetőnek joga van a Hadiérem és Schlesvig Holstein éremnek viselésére. Kelt: Pozsony, 1876. évi április 14-én.”
Obsitlevél, saját tulajdon
Mostoha nagyapám a Magyar Királyi Államvasutak alkalmazottja volt, Pozsony-Újváros vasútállomáson dolgozott nyugdíjazásáig. El lehet képzelni, mit érzett, amikor kihirdették a hatalomváltást. Az én szüleim is még az Osztrák-Magyar monarchia területén születtek: édesapámat 1911-ben a csallóközi Nagymagyaron keresztelték meg, édesanyám pedig 1912-ben Pozsonypüspökiben látta meg a napvilágot. Érdekes a családfánk: tükrözi a korabeli Magyarország nemzetiségi sokszínűségét. Apai nagyapám, Szelepcsényi Sándor régi magyar ősöket mondhatott magáénak, a 16. század végétől tudjuk nyomon követni az elődöket. Szelepcsény, amelyről a nevünket kaptuk középkori falu. A 11. században keletkezhetett, első írásos említése 1165-ből való. A település Bars megyében található, ma Szlovákiában a Nyitra megyei Aranyosmarót járásban fekszik. A családunkat 1589-ben nemesítette Rudolf osztrák császár és magyar király. Leghíresebb tagja a famíliának Szelepcsényi György kalocsai, később esztergomi érsek, Bécs megmentője, az ellenreformáció fontos személyisége volt. Mivel a nemesség elnyerése birtokadománnyal nem járt (armális nemesek voltunk, a nemesítéskor csak oklevelet kaptunk) és az érsek a vagyonát oldalági rokonokra hagyta, szegénysorban éltek őseim. Nagyapám szabó volt, de a kertészkedéshez is nagyon értett, így inkább azt választotta fő megélhetéséül. Ő a cseh nemzetiségű Machán Franciskát vette feleségül, akinek a szülei Morvaországból jöttek az akkori Magyarországra.
Vasutas papír, saját tulajdon
Anyai nagyapám Nagy Ernő, nagymamám Fehérvizy Klára mindketten több évszázadra visszamenőleg Pozsonypüspöki lakosok leszármazottjai. A Nagy nevezetűek szerteágazó családjának tagjai már az első jobbágyösszeírásban szerepeltek. Ugyancsak érdekes a Fehérvízyek származása. A Fehérvizy név nagyon ritka, akik ma viselik, valamennyien a Püspökin élt család leszármazottjai. Nagymamánk mesélt egy történetet, amelyet édesapjától hallott. Ez a következőképpen hangzott: Valamikor a XIX. század eleje-közepe táján kaptak egy hivatalos értesítést, hogy bizonyos örökség tisztázása és átvétele miatt utazzanak Erdélybe. Mivel az irat nem említette, hogy pontosan miről van szó, összeültek a család tagjai és úgy döntöttek, hogy az egész örökség kevesebb lehet, mint az utazással járó költségek, nem érdemes a kockázatot vállalni. Többé-kevésbé hasonló történet szinte minden családi krónikában fellelhető, de a mi esetünkben valóban megtörtént eseményről lehetett szó. A hagyomány igazságtartalma mellett a következő tanúskodik: Erdélyben két helyen is földrajzi névként találkozunk a Fehérvíz elnevezéssel. Az egyik a Hunyad-megyei Fehérvíz település (mai nevén Râu Alb, mivel közigazgatásilag Felsőszálláspatakhoz tartozik, inkább annak román neve, Sâlaşu de Sus alatt található). Ez a kis falu több nemesi család előnevét adta már a Hunyadiak idejében is. Ezek az előnevek számtalan esetben váltak családi névvé, mint azt a Szelepcsényiek esetében is láthattuk. A másik Fehérvíz egy kis patak, amely a Gyalui-havasokban ered és Fehérvölgy (a magyar források több helyen magát a települést is Fehérvíznek mondják, mai román elnevezése Albac) falun átfolyva az Aranyos folyóba ömlik. A kettő közül bármelyik is adta a nagyanyai családi ág Fehérvizy nevét, az minden kétségen kívül Erdélyre utal. (A névnek volt/van több változata: hol Fehérvízy, hol Fejérvízy és a szóvégi i lehet y és pontos i is, de az írásmód különbözősége nem feltétlenül jelenti azt, hogy más-más családról lenne szó.) Ma már kideríthetetlen, hogy mikor érkezett közülük az első telepes Püspökire, csupán annyit tudunk, hogy az 1600-as évek végén már ott éltek. Néhány évtizeddel korábban, 1624-ben találunk említést egy kobátfalvi illetőségű Fehérvizi Mihályról, aki értékes rovásírásos emléket tartalmazó könyvet ajándékozott a makkfalvi Farkaslaki Mátyásnak. A püspöki Fehérviziek „y”-nal írták a nevüket még a XIX. század végén is. Mivel ez az írásmód a nemesi családokra volt jellemző, valószínű, hogy történelmi távlatokban ők is azok voltak, csak ez a tény feledésbe merült. A faluban mindig is az elismert és jómódú gazdák közé tartoztak, aminek az alapja a származásuk apáról-fiúra szálló hagyománya is lehetett.
Hogy tovább színesedjék a családunk nemzetiségi kaleidoszkópjában látható kép, Nagy Ernő nagyapám édesanyját Rotbauer Rozáliának, Fehérvizy Klára nagyanyámét pedig Foglszinger Johannának hívták. Mindketten a szomszédos Csölléről származtak, amely falut osztrák eredetű németek lakták. Azt hiszem, hogy nagyon kevés magyarországi mondhatja el magáról, hogy tisztavérű magyar volna. Természetes módon keveredtünk a velük élő népekkel és így váltunk valamennyien magyarrá. Bármilyen nép fia vagy lány is szerepelt a családfáink gyökerei között, aki magyarnak érezte magát 1920-ban az ugyanúgy elfogadhatatlannak gondolta azt az igazságtalanságot, amit a világháború győztesei s az időben hozzájuk csapódott, a Monarchiát eláruló népek politikusai ránk kényszerítettek.
Családi fénykép, saját tulajdon
Az én családom kívül rekedt az újonnan meghúzott határokon, maradtunk a már Csehszlovákiához tartozó Pozsonypüspökin. Nagyszüleimtől nem tudok szinte semmit erről az időszakról. A rám maradt csekély számú iratból azt látom, hogy az életükben a változás lassan következett be. Mivel Csallóköz ma is szinte tiszta magyar lakosságú, abban az időben pedig különösen az volt, a régi intézmények még évtizedekig tartották magukat. Ilyen volt például a Hangya Szövetkezetek hálózata, amelynek egy üzletrészét Nagymamám először 1917-ben jegyezte
Részvényjegy, saját tulajdon
A tagsága folyamatos volt, még 1935-ben is befizette az elcsatolt Felvidéken HANZA névre átkeresztelt szövetkezet pénztárba az 50 korona tagsági díjat. Buta fejjel nem faggattam ki nagyszüleimet, hogy miként élték meg az impériumváltást közvetlenül követő éveket. Mentségemül hozhatom fel, hogy még gyerek voltam, amikor ezt megtehettem volna. A szüleimtől hallottak azt a benyomást keltették bennem, hogy az, hogy csehszlovák uralom alá került a falu, hosszú ideig nem hozott gyökeres változást az életükben. A közeli Pozsony adta munkalehetőség biztosabb megélhetést jelentett a várostól 10 kilométerre lévő, komolyabb földterülettel nem rendelkező férfiaknak, ezért nagyapám egy gyár főkertésze lett, ahol később édesapám is dolgozott. Pozsony három nyelvű városában egészen a 2. világháború végéig aránylag szabadon élhetett a magyar közösség. Püspökin virágzó magyar kulturális- és sportélet volt. Az akkor még színmagyar Csallóköz legnyugatibb településében tűzoltózenekar, futballcsapat és színjátszó kör biztosította a szórakozást a település lakóinak. A nemzetiségi összetétel alig változott, bár a tendencia iránya már sejttette a jövőt.
Tűzoltó zenekar, focicsapat és színjátszó kör – saját tulajdon
| Év | Magyar | Szlovák | Szlovákok aránya |
| 1919 | 2234 | 191 | 8,5% |
| 1938 | 2509 | 380 | 15,1% |
Trianon végzetes következménye a II. világháború befejeztével érte el a felvidéki nemzettársaikat.
Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították. Eduard Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem feledkezett meg. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül, körülbelül 20 pedig közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot. Ezek közül valószínűleg Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet – híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.
Kablo, saját tulajdon
A rendeletek alkalmazását a szudétanémetek kitelepítésével kezdték 1945. májusában. Az 1948-ig tartó deportálás során legkevesebb 2,5 millió német nemzetiségű személyt vittek zsúfolt marhavagonokban Németország megszállt zónáiba. A túlnyomórészt mezőgazdasággal foglalkozók által hátrahagyott ingó- és ingatlanvagyont cseh gazdák foglalták el. Ott voltak a hatalmas földterületek, de nem volt, aki megművelje. Az ország déli részén élő jogfosztott magyarok alkalmasnak tűntek, hogy a kényszerű áttelepítések során rabszolgaként dolgozzanak az új birtokosoknak. Szülőfalumban is listákon írták össze, hogy kiket fognak a Szudéta-vidékre elhurcolni.
Pozsonyligetfaluban élő nagybátyámat az elsők között zsuppolták be egy vagonba feleségével és két piciny kislányával együtt. Mivel csak egyedül ő volt munkára fogható, a cseh gazdáknak – akik mintegy rabszolgavásáron, úgy válogattak az érkezők között – nem kellettek. Hosszú ideig maradtak teljesen reménytelen vagonlakók, nyomorogtak, éheztek és fáztak. 1949 elejére némileg enyhült a magyarokkal szembeni gyűlölet és visszatérhettek a korábbi lakóhelyükre.
Leltár, saját tulajdon
A mi családunk is rákerült arra a listára, amelyen összeírták, kiket fognak Csehországba deportálni. 1947. január utolsó napjában a helyi csehszlovák hatóságoktól kiszivárgott ez a névsor és február elsején egy illegális falugyűlésre került sor. Ismerve a rájuk váró rettenetes sorsot, 80 család úgy határozott, hogy szinte mindenüket hátrahagyva inkább átszöknek a határon Magyarországra, ott legalább a nemzettársaik között lehetnek. Azon a télen iszonyú hideg volt, a Duna felszínét összefüggő vastag jégréteg fedte. 1947. február 2-án éjszaka a menekülők között voltunk mi is. Két lovasszánt fogadtunk fel és arra felrakva az élethez feltétlenül szükséges ingóságokat, szüleim és két testvérem elhagyták őseink földjét. Engem nagymamámra bíztak, mivel még csak másfél éves voltam és nem akartak a várható megpróbáltatásoknak kitenni. (Két hét múlva értem jött édesapám, de akkorra már meggyengült a jég, a zajlás előtt összetöredeztek és egymásra csúsztak a jégtáblák, ezért a kisszánkó, amin húzott maga után minduntalan felborult. Hiába kötözött párnák közé, az élmény olyan megrázó volt, hogy utána évekig rá sem tudtam nézni a szánkónkra.) Február 3. volt, mire átértek a folyó másik oldalán lévő Oroszvárra és egy fáskamrában kissé kipihenték magukat Aznap érkezett meg a híre, hogy a Párizsi békeszerződés ezt a települést is Csehszlovákiához fogja csatolni. Azonnal továbbmentek a következő faluba, Rajkára, amiről tudni lehetett, hogy Magyarország része marad. Az itt lévő kis mellékvámhivatal vette leltárba az ingóságainkat, amivel az új életet kezdhettük. Édesanyám egy leánykori, Rájkára férjhez ment barátnője fogadott be minket néhány hétre, amíg édesapám valahol munkát nem találva továbbköltözhetünk. Mivel ő Pozsonyban a nehézvegyiparban dolgozott, a budapesti EMERGÉ Ruggyantaárugyárban talált munkát, ahol a gépkocsi-abroncsok vulkanizálásával kereshette meg családjának a kenyeret. Közelebb költöztünk egy rokonhoz Kistarcsára, majd még ebben az évben a Magyar Állam kiutalt számunkra Rákoskerten egy elhagyott, szobából és kicsiny konyhából álló, félig kész házat, ahol végre megállapodhattunk. Ma is Rákoskerten élek, és hálás szívvel gondolok a település akkori közösségére, hogy befogadtak bennünket.
Rajka távirat – rajka.netvork.hu
„Egy család sorsa Trianon után” az előadásom címe. Talán Önök azt várták, hogy az őseim életére tett és már 1920 után közvetlenül érezhető hatásokról beszéljek. Sajnos, a nagyszüleim, mint hiteles források már 1973-ban eltávoztak az élők sorából és emlékeiket is magukkal vitték. Így csak az évszázadokra visszamenő családtörténetünk egy-két kiragadott részletéről, és arról tudtam beszélni, amit részben én is átéltem. Sorsunkat a mai napig befolyásolják a 100 évvel ezelőtt történtek. A szülőföld elvesztése a versailles-i, nemzetünkre kiszabott kis híján halálos ítélet következménye. Évente többször is ellátogatok az 1972-ben Pozsonyhoz csatolt Püspökire, de mind a mai napig fájdalommal tölt el, amikor a temetőbe sétálva látnom kell a sírok feliratának változásában az asszimiláció félreérthetetlen jeleit. Pozsonyhoz történt csatolást követően elbontottak falusias településrészeket, ahová tízemeletes panelházakat építettek, így a lakosságszám megtöbbszöröződött. Ezt tükrözi az elkeserítő jövőt felidéző nemzetiségi statisztika: 2011-ben 20611 lakosából 2231 magyar és 17351 szlovák volt, ami azt jelenti, hogy már csak 10,8 százaléknyian vagyunk jelen a településen. De még van magyar nyelvű óvoda és iskola, ahová minden évben 10-15 elsős iratkozik be. A helyi Csemadok alapszervezet nagyon aktív és mindent megtesz Pozsonypüspöki magyarságának megmaradásáért, amit mi, elszármazottak is minden erőnkből támogatunk.
Szelepcsényi Sándor
Megjegyzések a fotókhoz:
A tűzoltó zenekari képen lévő tábla szövege: Csehszlovák Köztársasági Munkások Rokkantsegélyezési és Nyugdíjegyesülete. 1927
Édesapám magyarországi munkavállalásához kért igazolás fordítása. (Az elbocsátásának időpontja az érdekes.)
Kablo Nemzeti Vállalat Pozsony
Igazolás
Ezennel megerősítjük, hogy Szelepcsényi Sándort, született Hideghéten 1911. VIII. 22-én, 1925. V. 18-tól 1945. június 15-ig szakmunkásként alkalmaztuk. Nevezettel mindig teljesen elégedettek voltunk.
- május 2.
GUMON Bratislava
Bérosztály